HARMADIK FEJEZET

melyben Simon Templar útnak indul és Rudolf herceg a vakbeléről beszél

1.

Az Angyal nagy lendülettel átvetette magát a nappali nyitott ablakán s mint valami ugrásra kész puma megtorpant a pázsiton.

Egy pillanatra élesen fülelt, figyelt – az áruló mozgást leste az árnyékok közt, amelyről tudta, hogy valahol még kell látnia. S közben ujjongó jóérzés töltötte el.

A revolveres fickó elintézése remekül felrázta – jobban élvezte, mint azokkal a banditákkal való találkozást, akiket tévedésből a folyóba potyogtatott. Az a három közönséges bandita volt; míg viszont az utóbbi fickó oda merte nyomni pisztolyát az Angyal gerincoszlopához, s ilyenformán rendkívüli kényelmetlenséget, nyugtalanságot és aggodalmat okozott neki. Nos, a revolveres fickó tanulhatott abból, ami történt vele. Az Angyal bokájánál fogva felemelte, majd a mennyezetig dobta s aztán hagyta, hogy a föld vonzóereje érvényesüljön.

Utána majdnem engedett a kísértésnek, hogy Rudolf herceggel is megismételje a dolgot. De az értelem hősi győzelmet aratott az ösztön fölött, a hihetetlen akaraterő működésbe lépett – legalábbis az Angyal szerényen így hitte – és így sikerült ellenállni az ötlet csillogó csábításának. Az angyali ihlet azt súgta fülébe: később is ráér még labdázni Rudolffal.

Tíz lépéssel odébb, a szálloda meredek fekete fala mentén, homályos fehér folt látszott egy villanásnyi időre. Jött és eltűnt, mint egy cápa sápadt hasa, mely az éjféli lagúnában, mélyen a víztükör alatt megfordul. Az Angyal elégedetten mosolygott. Nesztelenül a fal mellé suhant s lábujjhegyen elindult.

Az előtte haladó nem volt oly óvatos. Simon hallotta a vékonytalpú cipők halk neszét, melyek sietve haladtak s egyszer levelek suhogását is kivette, amikor a herceg egy borostyánbokor mellett ment el. Az Angyal fülének ez tökéletesen elég volt – mindent elárult, amit tudni akart, anélkül, hogy saját jelenlétét fel kellett volna födnie. Nesztelenül suhant előre, amíg oly közel nem ért áldozatához, hogy hallotta a herceg nyugodt lélegzetét.

Egy pillanattal később a fémes sarokvas hirtelen csikordulása megtorpantotta az Angyalt. Közvetlenül előtte ívelt nyílást látott a homályban s egy pillanatra a herceg árnyképe keretet talált benne. Aztán a sarokvas másodszor csikordult fel tiltakozva, s az árnykép eltűnt.

Simon összehúzta szemöldökét. A borostyánbokrokkal, száraz ágakkal el tudott bánni, de a nyikorgó kapuknál nem használ a tudománya. És az Angyal tudta, ha egy kapu elhatározta, hogy nyikorogni fog, még a leheletnél könnyebb kéz sem térítheti el szándékától.

Töprengve hátrált.

A fal, melybe az ívelt kaput vágták, hét lábbal fölötte mélyebb feketeség lapos vonalát vágta az ég sötétségébe. Ez látszott az egyedüli reménynek; és az Angyal gyors lendülettel, izmait megfeszítve nekiugrott. Csaknem a fal tetején volt. Nesztelenül húzta fel lábát – és mozdulatlanná dermedt.

Közvetlenül alatta nagy, csukott autó állt. Lámpái kioltva, motorja halkan járt. Alig látszott a halvány fényben, mely a messzi út láthatatlan lámpájából ideszivárgott. Egy libériás ember most csukta be az ajtót és Simon hallotta, amikor a herceg kurta parancsot mormolt. A sofőr sietve mászott be a volán mögé. Tompa kattanással állította be a sebességváltót, majd az autó reflektora széles sugárösvényt vágott a sötétbe.

Az Angyal pillanatnyi tétovázás nélkül kilépett az űrbe és rávetette magát az autó tetejére.

Tudta, hogy ilyen őrültséget még sohasem követett el. Lehet, hogy ez az autó Európa túlsó végére repíti. Könnyen megtehet akár kétszáz mérföldet is, mielőtt egyszer is megállna; s minden egyes mérföld a biztos bajba s a valószínű halálba röpítheti. S a Hotel Königshofban otthagyta Montyt és Patet, hogy intézzék el a hullát és a foglyot… amellett halvány nyomot sem adott nekik, hogy miféle lépéseket vár tőlük.

De nekik is meg kell állniuk a maguk helyét, amint az Angyal megállja a magáét. Patríciát úgy ismerte, mint a saját tenyerét; és Monty Hayward remek ember. Biztosan megtalálják majd a probléma helyes megoldását – még ha ez a megoldás nem is áll másból, mint egyszerű tétlenségből.

Közben tulajdon képességeinek háromnegyed részét arra kellett felhasználnia, hogy megtartsa stratégiai helyzetét. Eleinte a kocsi teteje kitűnő arányúnak látszott ahhoz, hogy a hátsó sarkaknak feszítse lábujjait és előrenyújtsa ujjait, ilyképpen széles alapot teremtve egyensúlyának; de az első öt perc után rájött, hogy ez a testhelyzet egy középkori kínzókamra ebéd utáni szórakozásához hasonlít. Ha képes lett volna beszélni, biztosan őszinte rokonszenvét fejezte volna ki az ilyen áldozatok iránt, akiket benne hagytak a test-nyújtó kínzógépben, mialatt az őrök és pribékek elmentek pár kupa bort inni. Az autó szédült tempóban vágtatott kelet felé, a Salzburgba vezető országút irányába; s minden kanyarban össze kellett szednie erejének végső tartalékát, nehogy belevágódjék a tájba, mint valami borsószem. Amikor elhagyták a várost, akkor sem enyhült helyzete; mert az Inn völgyében haladó országút valamilyen titokzatos oknál fogva, egy sereg hídon át a folyó egyik oldaláról a másikra kanyarodik, minden elképzelhető alkalommal – s néha olyankor is, amikor csak mérnöki zseninek juthatott eszébe ilyen megoldás. Amellett ezt az utat finom fehér por borítja három hüvelyk magasságban; s mikor az autó növelte sebességét, az Angyal porrá csiszolódott szikla felhőjében találta magát, mely belefúródott orrlyukaiba és torkát mészégető kemencévé változtatta. A középkori szakértők ezt a részletet biztosan kifelejtették kínzási programjukból. Az Angyal úgy tapadt az autó tetejéhez, mint valami pióca – nyilván a fülén keresztül lélegzett és sóvárogva álmodozott puha ágyakról és sörről.

Egy idő múlva kezdett hozzáidomulni helyzetének különleges követelményeihez – már amennyire lehetett. Legalábbis eléggé biztonságban érezte magát, hogy bepislantson az autóba. Szerencsére éppen egyenes útrész következett, egyik kezét felemelte s óvatosan megfordult, hogy félszemmel átnézzen az övcsatja alatti parányi tetőablakon.

A hátsó karosszéria négy sarkában parányi, homályos üvegű körték csoportja világította meg az autó belsejét. Simon látta a herceget, aki ott ült a puha párnákon, a hordozható széffel a térdén. Elmerülve forgatta a kombinációs zár kerekeit s békés mosoly ült arcán. Majd letette a kazettát maga mellé s állát kezére támasztva gondolataiba merült.

Az Angyal ismét elkapta a tető sarkát s épp idejében lapult végig rajta, hogy a következő forduló le ne sodorja. S ő is gondolkozott.

Az a látvány, mely hasa alatt terült el, határozottan biztató volt. Elméletének egyenes és végleges megerősítése. Az eddig ismert tényeknek valahogyan egymásba kell illeszkedniük és az Angyal úgy érezte, hogy ezt az összeillesztést el tudja végezni. Ezért tűrte ezt a kínszenvedést.

Összefűzte a nyomokat agyában.

– Emilio Stanislaust követte, jelentést kellett volna tennie, mikor ért el Stanislaus rendeltetési helyére. Amikor én elcsíptem Stanislaust, Emilio nem gondolt rá, hogy megmentse; ehelyett leszúrta. Mire Rudolf megjelent és elcsente a kazettát. Roppant egyszerű…

A nagy, csukott kocsi tovább rohant; az idő csak a fájdalom értelmetlen sorozata volt. Átvágtattak egy Pill nevű helységen, Schwarz-nál jobbra fordultak s fölfelé kapaszkodtak a hegyek közt. Nem sokkal ezután az úgynevezett „első osztályú” út véget ért s holmi dicsőséges öszvércsapáson haladtak, mely egy torz szakadék szélén kanyargott. A sofőr, akinek idegrendszere igen kezdetleges szerkezet lehetett, állandóan a gázpedálon tartotta lábát s két keréken vette a hajtűkanyarokat. Az első mérföld után az Angyal karjára szorította arcát s a dolog nem érdekelte többé. Minden öt percben érezte, hogy a kocsi részegen billen jobbra vagy balra, míg a kerekek csúszva csikorogtak a laza, veszedelmes felületen; és az Angyal érezte, hogy tarkója libabőrös lesz, miközben azon töprengett: van-e olyan sebészi művészet, mely csontjait visszabillentheti majd eredeti helyzetükbe?

Végre is, szörnyű zökkenéssel, melyet az Angyal először az elkerülhetetlen végnek tartott, az autó viszonylagosan sík felhajtóra lendült s lassítani kezdett.

Simon felemelte fejét – mint a fuldokló, aki meglepődve állapítja meg, hogy a víz negyedszer is fölvetette – s igyekezett visszanyerni tájékozódó képességét.

Előtte koromfekete tömeg magasodott ki az éjszakából. A kocsi reflektora széles, ovális fénysávot vetett a sivár kőbejáratra, melyet félkör alakú bástyák szegélyeztek s megmutatta a kapus szikár alakját, aki éppen most sietett ki, hogy a hatalmas kovácsolt vas kaput kinyissa. Balra és jobbra a kastély komor falai meredeken, töretlenül emelkedtek az ötven lépéssel odébb álló zömök, kerek tornyokig.

Az autó lassan megint elindult s az Angyal óvatosan lábujjhegyre emelkedett. A kapust a reflektorfény egyelőre elvakította; és az Angyal tudta, hogy ez az egyetlen lehetősége. Ha az autó áthaladt a kapun, jóval valószínűbb, hogy felfedezik; s ha már idáig eljutott, nem teszi kockára további sikerét.

A kapu volt számításainak leggyöngébb pontja – alig egy méternyire fal emelkedett fölötte. Amikor az autó elhaladt alatta, Simon összeharapta fogát, minden izmát megfeszítette s ugrott… Elkapta a kőpárkány tetejét és roppant erőfeszítéssel átmászott rajta.

Keskeny erkély félén találta magát, mely a bolthajtás fölött ívelt s kétoldalt a tornyokhoz vezetett. Alatta az udvaron látta, hogy az autó megfordul s egy tömör, erős ajtó előtt áll meg, mely fölött himbálózó lámpás vetett fényt. A herceg gyorsan kilépett; közben az ajtó tágra nyílt és széles fénysugár vetette egy inas torzan elnyújtott árnyékát a lépcsőkre. A herceg bement, lehúzta kesztyűjét; és az ajtó becsukódott.

Simon szeme lassan siklott felfelé az ajtó fölötti falakon. Valamivel feljebb keskeny fénycsíkot látott, amely egy ablak függönyrésén szűrődött ki; miközben figyelt, a szomszédos ablak négyszöge sárgán kivilágosodott.

– Úgy látszik, ez a legközelebbi állomás – vélekedett az Angyal.

A baloldali torony felé indult s a parányi fordulónál felfelé és lefelé vezető kő csigalépcsőt talált. Pillanatnyi gondolkozás után elhatározta, hogy felfelé megy és szélesebb folyosóra jutott, amely körös-körül vezetett a falak mentén.

Simon boldogan mondott hálát magában e kincses ösvény ismeretlen építészének s amilyen gyorsan csak mert, elindult. Három perc alatt olyan pontra jutott, amely becslése szerint a kivilágított ablakok fölött volt; amikor áthajolt a párkányzaton, halványan megvilágított ablakpárkányt látott. S keze alatt örökzöld folyondár vastag, erős indáit érezte, amely Nagy Károly ideje óta kúszhatott ezen a falon.

Míg lassú, angyali mosoly ébredt ajkán, Simon megfeszítette izmait, jól belekapaszkodott az örökzöldbe s átvetette lábát az alacsony párkányon.

Ebben a pillanatban meghallotta a sikoltást.

A legszörnyűbb üvöltés volt, amit valaha is hallott. Élesen, remegve, szívet tépően hallatszott lába alatt s szörnyű, harsogó gyötrelemmel visszhangzott az üres udvaron. Minden önuralmat elvesztett, gyötrött torokból jött – olyan ember remegő, állati üvöltése volt, akit embertelenül kínoznak. Az Angyal fejbőre megbizsergett s hányinger töltötte el.

2.

A kísértetes üvöltés négy-öt másodpercig remegett a levegőben, aztán megint csend terült a kastélyra – csend, melyben annak a szörnyű kiáltásnak vérfagyasztó borzalma remegett.

Az Angyal megtörölte verejtékes homlokát. Sohasem hitte, hogy különösképpen érzékeny idegzete lenne, de volt ebben a sikoltásban valami, ami a velőt megdermesztette gerincében. Tudta, hogy csak egyetlen dolog okozhatta – olyan ördögi kínzóeszköz könyörtelen alkalmazása, melynek létéről sem álmodott. Amikor emlékezetébe idézte, hogy milyen frivolan gondolkozott a középkori kínzókamrákról, a témát sokkal kevésbé találta mulatságosnak, mint negyedórával ezelőtt.

Szíve kissé gyorsabban dobogott, miközben leereszkedett a falon. Vakmerően lendült egyik támponttól a másikhoz s közben állandóan imádkozott.

Lent, abban a kivilágított szobában, az események nyolcvan kilométeres sebességgel közeledtek ahhoz a kifejlethez, melynek ő is tanúja akart lenni. Odalent most bogozzák ki a „szardíniás-doboz” titkát, s ő az első sorban akart ülni ezen az előadáson. Úgy gondolta: meg is érdemelte. Csak ez a csábító zsákmány tartotta vissza attól, hogy nyakon ne ragadja Rudolfot s egészen Potsdamig ne hajítsa. S a gondolat, hogy a kifejlésnek csak kis részletét is elmulasztja, ugyancsak meggyorsította kúszását. Egy majom is belezöldült volna az irigységbe, ha látja.

Egy elszáradt örökzöld-inda kettéhasadt testének súlya alatt s egy szédítő másodpercen át balkezének ujjain lógott az ásító halál fölött. Amikor lenézett a mély szakadékba, ködös fénysávot látott lába alatt s tudta, hogy csak pár hüvelyknyire van céljától. Friss támaszt keresett, fürgén oldalt fordult s folytatta útját. Egy pillanattal később a nyitott ablak széles párkányán pihentette lábujjait s bepislantott az ablakon.

A magas hátú, faragott tölgyfaszéken, a fényűzően berendezett könyvtárszoba közepén elhelyezett asztal egyik végén ott ült a herceg. Foga közt vékony kristály cigarettaszipka. Finom aranyceruzával rajzolgatott valamit az asztalon. Az asztal túlsó végén nagy, ernyedt hasú férfi ült egy hasonló székben; csak nadrágot és inget viselt; meztelen csuklóját csillogó fémkapcsok erősítették a szék karjához. Az Angyal tompa borzadással látta, hogy fejét csillogó acél tökéletes gömbváza fogja körül.

A herceg németül beszélt.

– Meg kell értenie, drága Krauss uram, hogy a félrevezetett konokság nem szólhat bele tervembe. Számomra ön csak eszköz, mely betöltötte célját. Csak egyetlen dologban vehetem még hasznát: ki kell nyitnia ezt a kis dobozt. Az ön számára ez csak jelentéktelen feladat, de az a gondolat megvigasztalhatja, hogy számomra ez rendkívül értékes. Megszabadít attól a fáradságtól és időveszteségtől, hogy erőszakkal kelljen kinyittatnom és önmagát igen sok testi kényelmetlenségtől menti meg. Be kell lássa: ostobaság lenne ellenkeznie.

A másik tehetetlenül forgolódott székén. Karján vércsík futott végig, ahol az egyik acélkapocs belevágott húsába.

– Sátán! Weissmannal is ezt tetted?

– Nem volt rá szükség. A kitűnő Emilio – ugye emlékszik rá? – oly gondatlan volt, hogy megölte. Weissmann már elért Innsbruckba, amikor a rendőrség útját állta. Furcsa, de igaz: egy fiatal barátom mentette meg – egy angol, aki valamikor roppant okos volt. A mi szerencsénkre, észbeli képességei már korán kezdenek csökkenni s aránylag egyszerű volt számomra az ön tulajdonát visszaszerezni. Meg kellene fiatal barátomat egy nap látogatnia – rá fog jönni, hogy sok közös vonásuk van! Ha egy valamikor nagyszerű ember második gyermekkorát éli át, nagy megkönnyebbülés lehet, ha eszmét cserélhet olyasvalakivel, aki hasonló sorsra jutott.

A fogoly előrehajolt.

– Eljön a nap – mondta rekedten – amikor másképp beszél majd. Amikor megtanulja, hogy a vén róka még mindig a fiatal sakál mestere lehet…

Rudolf herceg legyintett.

– Eljön a nap, kedves barátom!? Hányszor hallgattam már jóslatokat, hogy a becsapott róka mit fog tenni, ha „eljön a nap!” Ez a nap nem jön el soha. Nem, Krauss úr, szorítkozzunk inkább a jelenre, ami sokkal biztosabb. Ön nagyon hasznos volt számomra – tudom, akaratlanul tette de azért éppúgy értékelem jóságát. Annyira értékelem, hogy a legcsekélyebb udvariasság az ön részéről is rábírna, hogy önt élve bocsássam el ebből a kastélyból – miután ezt a kis szívességet megtette. Talán még a fenyegetéseit és sértéseit is elfelejteném, melyek igazán nem ártottak nekem. Nem óhajtok önnek ártani. Az ön holtteste csak kellemetlen terhet jelentene; s az a szelíd rábeszélés, melynek használatára ön kényszerített, csöppet sem mulattat. Túlságosan nagy lármát csap közben. Ne halogassuk a dolgot. Tegye meg, amire kérem…

– Du… du Schweinehund! – A megkínzott ember hangja remegő vinnyogásba fulladt. – Arra még várhat!

– Drága Krauss uram, én már elég sokáig vártam. Három hónappal ezelőtt tudtam, hogy ennek a kazettának tartalmát meg akarja szerezni. Eleinte bosszankodtam. Őszinte sajnálattal mondhatom: eleinte annak az előnyeit is mérlegeltem, hogy önt végzetes szerencsétlenség érje. Aztán sokkal jobb módszert eszeltem ki. Minthogy mindketten ugyanarra a dologra vágyódtunk, én szépen visszavonulok. Átengedem önnek a területet. Ismert ravaszságával és merészségével biztosan sikerül kikaparnia a gesztenyét a tűzből. Én megelégedtem azzal, hogy figyeltem és csodáltam biztos kezét. S aztán, amikor az ön szervezete megszerezte a zsákmányt és sikeresen átcsempészte Európán oda, ahol ön várt rá – amikor minden munkát elvégzett s minden kockázatott túlélt – még akkor is volt idő arra, hogy egy s más történjék. Ezt a tervet választottam s illő jutalmat is kaptam érte.

A herceg kivette a cigarettaszipkát szájából s leverte a hamut.

– Most már csak egyetlen akadály áll utunkban: a kombinációs zár titka, mely jutalmunkat e kazettában rejti. És ezt a titkot biztosan megosztja velem.

– Soha! – nyögött fel a másik ember. – Előbb inkább meghalok…

– Épp ellenkezőleg – szólt a herceg nyugodtan. – Csak utána halna meg. De erre ne gondoljunk. Hogy felfrissítsük emlékezetét, Fritz ismét megszorítja azt a kis csavart.

Intett a másik szék mögött álló embernek s könnyedén hátradőlt. Új cigarettára gyújtott. Arca teljesen kifejezéstelen volt és szeme fagyott drágakő könyörtelenségével szegeződött foglyára. Amikor Fritz megfogta az acélkalitkát, mely áldozatának fejét körülzárta, a herceg felemelte kezét.

– Vagy talán – mondta simán – meggondolta magát?

A fogoly lélegzete élesen sípolt. Kezének bütykei fehérek voltak.

– Nein.

A herceg vállat vont.

Simon Templar csaknem hipnotizáltan figyelte az ablakon át, amint Krauss megmerevedett székén, miközben az aljas eszköz csavarját megforgatták. Halk nyögés tört ki ajkán és sarka megrúgta az asztal lábát. A herceg nem mozdult.

Simon igyekezett megszabadulni a borzalom varázsától, mely lenyűgözte. Még jobban felhúzta magát a párkányra, elővette revolverét s érezte, hogy halántéka lüktet. És most a herceg ismét felemelte kezét.

– Visszatért már az emlékezőtehetsége, kedves Krauss úr?

A másik lassan csóválta fejét, mintha minden erejét össze kellene szednie erre a mozdulatra.

– Nein…

A suttogás oly halk volt, hogy az Angyal alig hallotta. És most a herceg, a türelmetlenség legkisebb jele nélkül elmosolyodott. A kazettát végigcsúsztatta az asztalon, aztán ismét hátradőlt a széken s tovább cigarettázott.

– A kazetta ott van a keze ügyében, amint hajlandó vele foglalkozni – mondta kegyesen. – Csak egy szót kell szólnia és Fritz kiszabadítja egyik kezét. Szeretném, ha ön nyitná ki a dobozt, hátha a zár valamilyen kellemetlen meglepetést tartogat a gyakorlatlan emberek számára. S amint a doboz nyitva van, ön elmehet.

Fritz megint szorosabbra húzta a csavart, a szörnyű, elkínzott kiáltás ismét belehasított a csendbe.

Az Angyal összeszorította fogát s jól elhelyezkedett a párkányon. A rendes „rábeszélési” módszereket meg tudta érteni; a komor mesterséghez tartoznak s mindig is hozzá fognak tartozni; de hidegvérűen állni s figyelni az aljas gépezet könyörtelen szorítását – ez több volt, mint amennyit el tudott viselni. Ujja rászorult a revolver kakasára s vörös ködön át célzott a herceg arcára.

S most látta, hogy Fritz gyorsan előrelép a csavartól és Krauss keze remegve kapkod a kazetta után. Kétségbeesett sietséggel forgatta a kombinációs zár kerekeit, miközben sikoltozása borzalmas nyögéssé halkult. A kazetta felpattant, és Simon beugrott a szobába.

Fritz káromkodva fordult meg és felé lépett; az Angyal csaknem ujjongó örömmel lőtte hasba s figyelte, amint a padlóra zuhan.

Aztán megfordult.

– Én nem mozdulnék a maga helyében, Rudolf – mondta nyugodtan. – Különben ugyanez a sors érheti.

A herceg felugrott. Szemrebbenés nélkül állt, amikor az Angyal Krauss felé osont az asztal mentén, Krauss felé, aki ernyedten csuklott oldalt. A füst egyenes kék vonalban szállt felfelé a kristály cigarettaszipkából.

Simon megtalálta az ördögi gépezet csavarját s addig forgatta, míg leesett a fogoly fejéről.

– Biztosíthatom, kedves Mister Templar – mondta a herceg selymes hangja –, hogy ez a szerkezet valóban emberséges. Nem okoz tartós sérülést…

– Valóban? – vágott szavába Simon. – Nagyon érdekesnek látszik. Az ember szinte kedvet kap, hogy magán a feltalálón is kipróbálja…

A herceg mosolygott.

– Talán ez volt látogatásának célja?

– Nem Rudolf, amint ezt maga is tudja. De talán igaza is van. Az üzlet, üzlet, amint a színésznő gyakran mondta a temetkezési vállalkozónak és az élvezet csak másodsorban következik. Az Angyal könyörtelen pillantását vidám gúny enyhítette. Milyen vidáman társaloghat majd Krauss barátunkkal, ha odébbálltam, ugyebár? Rá fog jönni, hogy sok közös vonásuk van. Ha egy valamikor nagyeszű ember második gyermekkorát éli át, nagy megkönnyebbülés lehet, ha eszmét cserélhet olyasvalakivel, aki hasonló sorsra jutott. – Jól mondom?

A herceg lassan szippantott cigarettájából.

– Nem tudtam, hogy németül is tud, Mister Templar – jegyezte meg.

– Ó, sok dolog van, amit az ember csak akkor tud meg, amikor már késő – mormolta kedvesen az Angyal. – Például ön nem tudta, hogy végighallgatom a kis drámát, ugye? Pedig én kint kuksoltam az ablakpárkányon s tágra nyílt szemmel szívtam magamba a tudnivalót… Ej, ej, ej. Mindnyájunknak vannak sikerei és kudarcai, jegyezte meg az őrgróf mélabúsan, amikor a bika érzékeny részén találta szarvával…

– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – mondta a herceg nyugodtan. – Lebecsültem képességeit – ezt a hibát már régebben is elkövettem.

– Pedig oly nyilvánvaló volt a dolog – mosolygott Simon. – Ott álltam ezzel a csinos kis dobozzal, de nem tudtam kinyitni. S ön pedig kijelentette, hogy ki tudja nyitni vagy nyittatni. Eleinte bosszankodtam. Őszinte sajnálattal mondhatom: eleinte annak az előnyeit is mérlegeltem, hogy önt végzetes szerencsétlenség érje. Minthogy mindketten ugyanarra a dologra vágyódtunk…

– Kérem, kíméljen meg – szólt a herceg enyhe gúnnyal. – Már értem a dolgot.

Az Angyal tréfás kedvvel nézett a nyitott kazettára. Majd pillantása lovagiasan visszatért a herceg arcára.

– Mondjam azt, hogy… köszönöm?

Szemük éles tőrként csapott össze. Mindegyikük tudta, hogy a másik agyában milyen érzések izzanak; egyikük sem árulta el gondolatainak vagy érzéseinek halvány töredékét sem… És most a herceg cigarettájára nézett.

– Önnek fegyvere van, Mister Templar. De tegyük fel, hogy kiabálni kezdenék… Önnek semmi előnye sem lenne abból, ha megölne…

– Nem tudom. Abból sincs előnyöm, ha nem ölöm meg. Milyen furcsa képet vágna, ha hirtelen egy ólomdarabot érezne a vakbelében sétálgatni! A kétség mint olyan, kedves Rollo, roppantul lehangoló…

– Ezeknek a helyzeteknek a lélektana mindig is érdekelt – bólintott a herceg kedélyesen.

Kihúzta a cigarettavéget a szipkából. Mozdulata oly sima, természetes és tökéletesen időzített volt, hogy még Simon Templart is becsapta. A herceg beszéd közben lassan nyúlt a hamutartó után… és keze most elsuhant célja fölött. A kazetta teteje becsapódott. A herceg mosolygott.

– Egyébként – szólt nyugodtan – a vakbelem Budapesten van.

Tudta, hogy élete hajszálon függ, de arca meg sem rezzent. Az Angyal szeméből a halál sugárzott, de a herceg mintha udvarias semmiségről beszélgetett volna egy követségi fogadóestélyen… S az Angyal hirtelen felnevetett. Nem tehetett róla. Ez a nyugodt vakmerőség még nem fordult elő tapasztalatai között. Nevetett, miközben bal hóna alá kapta a kazettát.

– Eljön a nap, amikor jéghegyen ül majd és forrni fog – mondta nyugodtan. – De ma este kár ilyesmit kockáztatni. Menjen oda a falhoz és emelje fel a kezét.

A herceg sietség nélkül engedelmeskedett. Háttal állt a könyvszekrénynek és miközben az Angyal revolvere teste közepére szegeződött, nyugodtan mondta.

– Emberséges kis találmányom még mindig az ön rendelkezésére áll, kedves Mister Templar. Milyen kár, hogy ön nem helyesli…

– Nem egészen – szólt az Angyal.

Lábával széket húzott oda magához s a telefont is felemelte. Balkönyökét az asztalra tette, a kazetta ott volt mellette. Félszemmel a kombinációs zárra pillantott, másik szemével a herceget őrizte.

– Innsbruck achtundzwanzig-neun-dreizehn.

A telefonkezelő megismételte a számot. Az Angyalban a boldogság tökéletes érzése áradt szét. Még Rudolf is téved néha; s tévedései kitűnően szolgálják az erény diadalát. De most az egyszer nem fejezte ki diadalmas érzését.

Már megvolt az összeköttetés saját lakosztályával a Königshofban.

– Helló, Pat! Mi újság, Angyal? Hogy hol jártam? Ó, apró kirándulás. Hogy itt Ausztriában milyen szép hegyek vannak!… No, csak ne siettess. A nagy, szabad természetet jártam, Pat, ahol igazi férfiak élnek s a nők flanel alsót viselnek. Rudolf volt a házigazdám. De ez ráér. Mondd el az otthoni híreket, drágám… Micsoda? Nohát, ilyet!

Homlokára ránc mélyült, miközben figyelt s a hallgatóból olyan beszámoló áradt feléje, ami égnek meresztette haját. Öt percen át csak egy-egy félhanggal szakította meg hallgatását. S amint figyelt, mosolyogni kezdett. Belső nevetés feszítette mellkasát. A történet utolsó mondata majdnem kiugrasztotta székéből.

– Ezt mondtad?… Ó, Pat, édes arkangyalom! – küldd azt a pikkelyes csirkefogót a telefonhoz!

Órájára nézett. Húsz perc múlva öt, egy óra múlva hajnal. Most egy másik ismerős hang felelt neki.

– Hello, Monty! – bugyborékolt az Angyal hangja. – Szóval te vagy az az ember, aki illedelmes akart maradni… No, most visszatérítelek az erény ösvényére. Kitűnően végezted a dolgod. Itt Simon Templar beszél egy elsőrangú kastélyból, melynek hétméteres szakálla van. Én is érzem a vándorlás ösztönzését. Kerítsd elő a leggyorsabb autót, amit csak találsz és várj rám a Jenbachba vezető úton. Itt csak Európa második legvacakabb autója áll rendelkezésemre, de addig talán eljutok rajta. No, szervusz. Lódulj, pajtás…

Az Angyal revolvere dörrent. Egy másodperccel elkésett – a golyó jókora faszilánkot ugratott ki az álcázott könyvszekrény széléből, mely most csukódott be a herceg mögött. A rejtekajtó becsapódott. Az Angyal hallotta Monty éles kérdését és felnevetett.

– Rudolf odébbállt és én elhibáztam. Ne törődj vele – indulj!

Letette a hallgatót és felállt. A kazetta éppen belefért kabátzsebébe. Kirohant az üres folyosóra s másik oldalán nyitott ajtót látott. Az ablakból tizennyolc hüvelyk széles párkányt pillantott meg maga alatt. Átvetette magát az ablakpárkányon s óvatosan haladt végig a fenyegető halál keskeny szegélyén.